Kipróbáltam a Cort L2-LBBS és a Cort XTH-BKT superstrat gitárokat

Sokáig gondolkodtam, hogy vajon lehet-e két egymástól ilyen távol eső típusú és árkategóriájú gitárt, egyetlen írásban bemutatni, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Az egyik oka épp ez volt, hogy úgy döntöttem mégis megpróbálom, mivel mindig is szerettem a kihívásokat. (Nagyképű duma.) Van azonban egy sokkal racionálisabb érvem is, ez pedig nem más, mint az, hogy gyakorlatilag nem lehet bevezetőt írni a Cort hangszerek elé, és oltári gáz lenne kétszer ugyanazt leírni. Vajon miért nem lehet bevezetőt írni ezek elé a hangszerek elé? Azért, mert vettem a fáradtságot és visszakerestem az elmúlt hat-nyolc Cort-ról szóló írás bevezetőit és azt láttam, hogy nagyjából mind ugyanaz, akár én írtam, akár Peta, akár valaki más. Arról szólnak, hogy a Cort, már megint milyen jól eltalálta ezt, vagy azt a hangszert, és hogy megkockáztatjuk, hogy talán a legjobb ár/érték arányú hangszer ez, vagy az a piacon. Ezeket végigolvasva úgy döntöttem, hogy részemről nem vagyok hajlandó tovább a forró kását kerülgetni, hanem egyszer, s mindenkorra kimondom, hogy nekem bizony az a véleményem, hogy nem ez, vagy az a gitár van jól eltalálva, hanem egészen egyszerűen a Cort jelenleg a legjobb gitárokat gyártja a piacon, vagy, aki jobbakat készít, az horrorisztikus áron teszi azt. Sőt továbbmegyek, véleményem szerint a jelenleg általam ismert tömeggyártók közül akár egy teljesen új értékrendszert is felállíthatnánk, kimondottan a Cort hangszerek számára, mert ezek a hangszerek vagy sokkal jobbak, hozzávetőleg ugyanazon az áron, mint a vetélytársak, vagy sokkal jobbak és még olcsóbbak is, mint a vetélytársak. Így kénytelenek lennénk sokkal szigorúbban kezelni az olyan hangszereket, amelyeknek a fején ez olvasható: Cort. Amennyiben nem így tennénk, és azonos mércével mérnénk a többiekhez, akkor kénytelenek lennénk a többi hangszert erősen lehúzni, hiszen a Cort szinte az összes gyártó fölé nőtt, az ár/szolgáltatás című „nemzetközi vetélkedőben”. Ezért gondolom, hogy sokkal egyszerűbb és korrektebb is nevükön nevezni a dolgokat, mint állandóan pozitív, vagy negatív irányba korrigálni az összes gyártót érintő írásaink során.

Azonban lássuk inkább a hangszereket. Ezek a gitárok mint, ég és föld. Vegyük először a nagytestű jazzgitárt szépen lassan, megadva a módját, majd következzék a vérbeli, pörgős rockgitár. Az idei évben két meghatározó élményem is volt olyan művészekkel, akik jazzgitáron játszottak. Mindkettőt a Gitármánia Táborban éltem át. Az elsőt László Attilától, a másodikat Karácsony Jánostól kaptam. Két teljesen különálló személyiség és stílus, de egy azonos bennük, lenyűgöző muzsikusok és egyéniségek. Korábban nem túlzottan foglalkoztam a jazzgitárokkal, értékeltem persze csodálatos kidolgozásukat és elfogadtam a jelenlétüket, sőt néha élveztem is rajtuk a játékot, de mindez hamar elmúlt, igazán mély nyom nem maradt bennem utánuk. Az idei évben valahogy másképp történt, mindkét művész olyan meggyőző volt számomra, hogy meg is fogadtam a legközelebbi lehetőség alkalmával jobban szemügyre veszek egy jazzgitárt, és én is megpróbálok valami hasonlót kihozni belőle, mint Attila és James. Milyen az élet… alig két héttel a tábor után épp egy Jazzgitárt kell bemutatnom. Az L2-LBBS a legnagyobb méret ebben a kategóriában, s annak ellenére, hogy limitált szériájú modellről van szó, szemtelenül olcsó…89.000Ft. (Nem írok hosszú ömlengést, csak annyit mondok, lásd fent.) Gyönyörű szépen kidolgozott hangszer, melyet nézegetni is nagy élvezet. Öreges hatást kelt az emberben a barna-burst színe, s egyből nosztalgikus kedvet idéz, amitől máris másképp közelít az ember a hangszerhez. Ott kezdődik minden, hogy amikor kipróbáltam akusztikusan, fel sem tűnt, hogy már órák óta úgy játszom a hangszeren, hogy az erősítés eszembe sem jutott.

Azonban most lássuk a kötelező kört: ragasztott juhar nyak, rózsafa fogólap és híd, fenyő fedlap, juhar hát-és oldallap, krómozott, fedett pickupok, háromállású hangszedő-váltó, két hangerő és tónus potméter. (Az elektronikát leszámítva olyan, mintha egy akusztikus gitárról beszélnénk.)

A játékérzet kiváló, minden egyensúlyban van, se sok, se kevés, tulajdonképpen azonnal bele lehet szeretni a gitárba. Erősítőre kötve megjelennek a jellegzetes öblös, mélytónusú hangok, amelyek kielégítően, de nem kimagaslóan szólnak, s azonnal az az érzésem támad, hogy magában a hangszerben még talán több is van, mint amennyit a hangszedők továbbítani tudnak. Részemről mindig azt vizsgálom ilyenkor, hogy megkapom-e az összes tónust erősítve, amit kiérzek a gitárból akusztikusan, s ebben az esetben azt mondanám, hogy majdnem. A mélytónusú jazz, valamint a blues-os vastag és gyorsan induló hangok kiválóak, de a hangszerben akusztikusan éreztem egy olyan „csilingelés” lehetőségét – amelyet éppen a James koncerten hallottam – és itt a csilingelés nem véletlenül van idézőjelbe téve, amit nem találtam meg az erősített hangban. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy két hónappal ezelőtt még nem is kerestem volna ezt a lehetőséget a hangszerben, hiszen akkor még nem hallottam, milyen hangszíneket varázsol Attila és James a saját hangszeréből. Úgy érzem, hogy ez még így is a lehető legjobb együttállás, hiszen a hangszerben érzem a lehetőséget erre is, s ha már ilyen szubjektív vágyaim vannak, akkor ebben az esetben megvan a továbblépés lehetősége, hiszen az elektronikák és hangszedők széles tárháza elérhető egy mai ember számára. Ugyanakkor a tisztesség megkívánja, hogy elmondjam azt is, hogy Attila és James gitárja is legalább tízszeres szorzóval – már ami az árát illeti – van arrébb ettől a hangszertől. Szóval még győzködöm magam egy kicsit, de lehet, hogy hamarosan lesz nekem egy ilyen gitárom, mert mindent egybevéve ez egy rendkívül jó gitár.
Most pedig következzen egy klasszikus idézet a Gitármánia Tábor második napjáról, melyet billentyűtanárunk Szabó Károly nevéhez fűzhetek. „Mire kell vigyáznia egy alapvetően jazzes beállítottságú billentyűsnek a Gitármánia Táborban? Hogy nehogy megjelenjen rajta a Rockszag.” Annyit elárulok, hogy mire ezt kijelentette, már késő volt, s egy hét menthetetlen rockszag következett, amit láthatóan nagyon élvezett. Csakúgy, ahogyan én is megéreztem a rockszagot, amikor kivettem a dobozból a Cort XTH-BKT superstrat gitárt. Azonnal meg is kell jegyezzek ezzel kapcsolatban valamit… Ez a hangszer sokkal durvábban néz ki, mint ahogy a fényképeken látszik, ugyanis nem lehet lefényképezni, mert olyan technológiával fényezték, hogy bárhonnan nézi az ember, mindig más-más színűnek látszik. Hivatalosan fekete-titán a szín elnevezése, de szerintem ez attól függ, hogy milyen fényhatások között nézzük… nekem nagyon bejött.

Egészen elképesztő érzés ezen a hangszeren játszani, soha nem találkoztam még csak hasonló fogású gitárral sem. Olyan szilárdan, rendíthetetlenül feszes a nyaka, mintha karrarai márványból készült volna, ugyanakkor főúri luxusnak nevezném a kényelmi fokozatát. Vegyük csak sorba, hogy mindez minek köszönhető? Olyan átmenőnyakról van szó, amely öt szeletből áll. Alapvetően juhar, amely két dió csíknyi merevítést kapott, s ez a hangszer teljes hosszában végigfut, a fej végétől, a test végéig, s ehhez ragasztják hozzá a két darabból álló – szintén nagyon szilaj – mahagóni testet. Mielőtt továbblépnénk, muszáj kiemelnem a nyak-test találkozásának kialakítását, amely megint egy olyan pontja a gitárnak, amivel még soha nem találkoztam. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy óceánjáró hajó orrészének azt a részét, amely szeli a habokat. Emiatt iszonyatosan kényelmes érzés a felső régiókban játszani. Olyan ez, mintha nem is akarna véget érni a nyak. Kissé eltúlozva úgy éreztem, hogy akkor is kényelmes lenne, ha még egy oktávval hosszabb lenne, pedig így is 24 érintős a hangszer. Azt már most elárulom, hogy ez nem egy olcsó gitár, bár ez mindig relatív, hiszen 174.000Ft. már nem a tanuló hangszerek árszínvonala, ugyanakkor szerintem százötven felett lehet igazán csemegézni, és ez épphogy csak túllóg ezen a képzeletbeli határon, ami azt jelenti, hogy a csemegék alsó szakaszában foglal helyet.

Azt nézegettem, hogyha összeadnám a két aktív EMG (81/85 H-H) hangszedő és a Double locking-II tremoló árát – már amennyiért ezeket külön-külön meg lehet vásárolni – akkor tulajdonképpen nagyon olcsón megszámították az egyébként fent már kivesézett nagyszerű famunkát.

A sound-ról a varacskos disznó jutott eszembe, no és az ekkor már jól érezhető rockszag. Biztos vagyok benne, hogy a rockerek nagy hányada teljesen kész lenne a gitártól. Nekem is nagyon tetszik az egész, bár valószínűleg genetikusan hordozok magamban egyfajta ellenérzést a fent említett hangszedő-márkával szemben, amit most semmi szín alatt nem kezdenék megfejteni, hiszen nem akarom aláásni az eddig olyan jól felépített dicséretemet, és ez a gitár nem is érdemelné meg ezt.

Még egy gondolat erejéig kitérnék a tremolóra, amelyről fontos megjegyezni, hogy ez a típus a felső-közép tartományba sorolható a jelenlegi tremoló választékból. Rendkívül fontos, hogy az alaplapja nem lemez, hanem öntvény, mert ez érződik is a súlyozásán. Magának a karnak a rögzítése pedig egy külsőmenetes rögzítő gyűrűvel történik, vagyis nem menetes-betekerős, mert azok nagyon hamar tönkremennek. Ezzel a tremolóval gyakorlatilag minden kunsztot meg lehet valósítani, amit a tremolózásban kitaláltak, és ez a fontos, mert bár léteznek természetesen fullosabb tremolórendszerek is, de azok már nagyon drágítanák a végeredményt.

Összegezve azt kell mondjam, hogy ez a gitár is abba a kategóriába esik, amit szívesen lógatnék a szobám falán.

Andrásik Remo

2008 szeptember