Gundy Keller

Április végén egy nagyon jó hangulatú demót tartott Gundy Keller a Henry J. Bean’s Pubban. A német zenész már évek óta Roland/Boss demonstrátor, és lelkesen járja a világot, hogy bemutassa, mit is lehet kihozni a különböző technikai felszerelésekből. Már találkozásunk első percében kiderült számomra, hogy csakúgy sugározza magából azt a pozitív energiát és hozzáállást, aminek a zenészlét alapjának kellene lenni a tehetség és a kitartás mellett. Az biztos, hogy nem egy átlagos figura, hiszen nem sok olyan ember van a világon, aki 21 évesen már saját zeneiskolával rendelkezett…



Igazi multitalentumnak tartanak a szakmában. Hogy éled ezt meg?

Azzal én is tisztában vagyok, hogy különleges adottságaim vannak, többek között nagyon fejlett hallásom, de nem misztifikálom túl a dolgot. Persze örülök, hogy ezt csinálhatom, és meg is van hozzá a tehetségem, ezáltal sok mindent elértem, és sok jó élményben volt részem, de nem felejtem el, hogy mindannyian emberből vagyunk, akiknek vannak jó és rossz napjai. Ahhoz, hogy ezt a munkát hosszútávon bírjam, fontos, hogy élvezzem, amit csinálok. A mai este szerencsére nagyon jól sikerült, és ebben szerepe volt annak is, hogy a helyi kollégák, főleg Gábor (Sántha Gábor, a Roland munkatársa-a szerk.) ilyen lelkesen álltak a produkcióhoz. Nem minden alkalommal jön vissza a közönség részéről az energia, van olyan, hogy csak állnak és néznek, és ilyenkor ezt is tudnom kell kezelni. A műsorom amúgy elég intenzív és változatos, a metálos elemek mellett jól megférnek a funky-s, táncolható témák. Az egyik számban például egy Beyonce dalból hallható a vokál. Imádom a funky zenét, James Brownt és a Wind Earth & Fire-t, de általában nem zenekarokért vagy előadókért rajongok, hanem bizonyos nótákért.

A családodnak része volt abban, hogy ennyire nagy hatással van Rád a zene a kezdetek óta?

A családomban nem zenélt senki. Az édesapámat pedig inkább idegesítette a zene, minthogy élvezte volna. A gyerekkoromból emlékszem rá, hogy gyakran kikapcsolta a rádiót, ha megszólalt egy dal. Az anyukám viszont teljesen odáig volt az amerikai rádióadókért, amiket azért tudtunk fogni, mert abban az időben nagyon sok amerikai katona tartózkodott Németországban. Emlékszem, miközben mosott, mindig ezek az amerikai zenék szóltak. Én meg ott ültem vele, és együtt hallgattuk a 60-as évek pop-rock dalait. Sokan nagyon furcsálják, hogy nincs genetikailag belém kódolva, hiszen mindenki látja rajtam, az életem a zene. Ráadásul annyira, hogy nincs is más hobbim ezen kívül. Teljesen megszállott vagyok. Ha éppen nem turnézom, amikor este hazaérek a stúdióból, gitározom vagy hangtechnikai magazinokat olvasgatok.

Csak kevesen mondhatják el magukról, hogy 21 évesen már saját stúdiójuk volt. Ez tényleg így történt?

Igen. Érdekes, először dobosnak készültem, csak a srác, akivel próbáltam annyira bénán játszott a gitáron, hogy kénytelen voltam átvenni a helyét. Aztán elkezdtem zenét szerezni, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kipróbáltam egycsomó hangszert, és jó páron el is jutottam az alapszintre. Talán nem is gondolnád, de először női divattal foglalkoztam, de egy éven belül csődbe mentem, és közben rádöbbentem, hogy nem ez az én utam. Kezdeni kellett valamit magammal, így eldöntöttem, hogy tanítani fogok, dobot, gitár, bármit, amit tudok. Aztán valahogy beindult az üzlet. Egy idő után már nem bírtam a sok tanítványt, így fel kellett vennem embereket. Amikor lehetőségem nyílt erre a demonstrátori munkára egyre kevesebbet tudtam foglalkozni a sulival. Nem volt könnyű párhuzamosan turnézni és egy 22 tanárt foglalkoztató zenei iskolát irányítani, így eladtam.

A stúdiód megvan még?

Sajnos azt is fel kellett áldoznom. A zenei élet amúgy is nagy változáson megy keresztül jelenleg. Egyre többen olyan számítógéppel, programokkal rendelkeznek, hogy otthon is képesek jó minőségű anyagokat készíteni. Eldöntöttem, hogy inkább beköltözöm egy szép házba, ahol berendezek egy kisebb stúdiót. Itt kedvemre írhatok zenét, sőt, ha van időm, még zenekarokat is producerelhetek. Vicces, hiszen visszatértem a gyökereimhez, viszont mára sikerült megteremtenem az anyagi függetlenségemet, így már az sem jelent gondot, ha csak a saját zenéimmel akarok foglalkozni. Hamarosan neki is állok végre az első albumom felvételeinek. Már sokan kérdezték, hogy hol késik, és rá kellett döbbennem, hogy igazuk van, mindennel foglalkoztam az elmúlt 20 évben, csak magammal nem. Csak húztam, halasztottam a dolgot.

Évek óta járod a világot. Mekkora különbség van az amerikai és európai zenészek mentalitása között?

Nagy! Senki fölött nem szeretek ítélkezni, de az a véleményem, hogy az európai muzsikusokat nagyon meghatározza a történelem. A szüleink megélték a világháborút, és úgy neveltek minket, hogy ne bízzuk el magunkat túlságosan. Mindig ott volt az a visszahúzó erő, amit az amerikaiak nem ismernek. A gazdasági helyzet szintén meghatározza az életünket, de úgy látom, hogy az új hullámnak köszönhetően, amit a Net és az ott található megosztó oldalak nagymértékű elterjedése hozott, csökkennek a távolságok, és nőnek a lehetőségek, és valószínűleg ez a hozzáálláson is változtatni fog.



A könnyűzenei oktatás még gyerekcipőben jár nálunk. Németországban mindig is több volt a lehetőség. Jelenleg mi a helyzet?

1983-ban még nálunk is csak annyiból állt a rock zenei képzés, hogy a tanárod megtanította neked a Smoke On The Waters. Ezért is vágtam bele a saját rocksuliba. Az oktatók közül többen is a híres los angelesi zenei akadémián tanultak, ezért elég magas szintű képzést kaptak a srácok. Németországban meglehetősen sok lehetőség van, egyetemeken vagy akár magánúton is magas szintű oktatásban részesülhetsz. Ahogy észrevettem Magyarországon még van hova fejlődni, ki tudja, lehet, hogy egyszer a Roland/Boss-nak köszönhetően visszajövők kurzusokat tartani. A mai este folyamán erre nem volt lehetőség, bár próbáltam mutatni egy-két új dolgot, de ez inkább az ismertetésről szólt, valamint arról, hogy szórakozzunk.



Beszélnél kicsit arról, hogy fejleszted ki az új hangzásokat?

Az 86-os a frankfurti Music Messén kezdődött minden. 18 Boss pedált kaptam, amitől először teljesen bepánikoltam. El sem tudtam képzelni, hogy fogok ennyi pedált bemutatni a gitárosoknak, de végülis sikerült. Annyira, hogy egyre több feladatot kaptam a japánoktól, és pár év múlva felajánlották, hogy tarthatok bemutatókat szerte a világon. A folyamat a következőképpen néz ki: a jápán mérnökök folyamatosan kapcsolatban állnak velem, és kikérik a véleményemet, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy még jobb minőségű és sokrétű eszközöket tudjanak gyártani a zenészek számára. Sok ötletet adok azzal kapcsolatban, hogy milyen módon építsék fel a pedálokat, és rengeteg tesztet írok a legyártott technikai felszerelésekről és arról, hogy mit érdemes tovább fejleszteni. Ülök a stúdióban, és szinte napról napra tanúja vagyok a folyamatnak, ahogy kifejlesztenek egy új hangszert vagy eszközt. Nagyon izgalmas az egész!

Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy zenét szerezni olyan, mint főzni. Hogy állsz az utóbbival?

Imádok főzni, és tudok is. Nemrég vettem egy csodálatos konyhát, de 6 konyhastúdiót kellett végig járnom, amíg rátaláltam. Mivel vegetáriánus vagyok nem hátrány, hogy tudok és szeretek is főzni. Ezek az ételek csak frissen jók, nem tudok olyat megcsinálni, hogy másnap megmelegítem a maradékot. Miután egész nap a stúdiómban ülök, gondoskodnom kell magamról, így napi rutinná vált a főzés. Csak fogom a wok tálamat, és összeütök valami finomságot. Ha pedig éppen másokkal dolgozom együtt, olyankor természetesen nekik is főzök, és nagy lakomákat rendezünk.


Héda