James nem tudott ellenállni a Framusnak

Nagyon régen tervezem már, hogy készítek egy interjút James-szel, (Karácsony János) de valahogy az élet úgy hozta, hogy nem jött össze… egészen mostanáig. A tavalyi évben azonban olyan pozitív fejlemények történtek, ami talán még soha nem fordult elő hazai zenésszel. James olyan együttműködést kötött a Framus hangszerek gyártójával és hazai forgalmazójával, amelyről Magyar zenész csak külföldi lapokban olvashatott, esetleg külföldi hírességek életéről szóló filmekben láthatott. Szerintem minden zenésznek volt már ilyen álma, (nekem túl sokszor is) mikor csak rá kell mutatnia egy hangszerre, vagy erősítőre és már az övé is. Mintha kifognánk az aranyhalat, de nem csak hármat kívánhatnánk. Ennek az álomszerű valóságnak a részleteiről faggattam James-t.





Hogyan, mikor kerültél kapcsolatba a Framus gitárokkal?

1974-ben kezdtem játszani az LGT-ben és ’75-ben volt az első Kelet-német turnénk. Észak-Németország egyik tengerparti kisvárosának piacán, egy zsibárus standján láttam meg egy arany Framus-t, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. Viszont 180 Kelet-német Márkába került, ami nevetséges összeg volt egy gitárért, csakhogy érezd mennyire így van ez, akkoriban mondjuk egy diák havi ösztöndíja is 280 Kelet-német Márka volt. Ráadásul az már akkor is látszott, hogy nagyon össze van rakva és baromi jól is nézett ki a gitár. Később nagyon sokszor villantottam vele videóklippekben. Aztán az is kiderült, hogy 1964-ben készítették, tehát ma negyvennégy éves, és köszöni, nagyon jól van. Nálam lakik azóta is. Csak most tudom igazából megítélni és értékelni azt, hogy micsoda precíz, remek készítmény, (hiába na… a Német precizitás legendás) hiszen ha ma előveszem a tokjából, ugyanúgy áll a nyaka, semmi nem „mászott” el rajta, minden eleme tökéletesen működik, pedig volt az már pincében, padláson, nyirkos helyen és tűző napon is. El tudod ugyanezt képzelni a jelenkori távol-keleti „uszadék fákról”, amikkel teletömik manapság a hangszeres világot?…

Persze miután már nekem is volt egy ilyen gitárom, egyből felfigyeltem arra, ha más kezében is megláttam, szerintem minden gitáros így van ezzel, mert így erősítjük meg és igazoljuk magunkban, hogy jól döntöttünk. Szóval először Jan Akkerman-t láttam ilyen gitárral játszani, ami nagyon meghatározó volt számomra, mert ésszel, szívvel, érzéssel zenéltek és nagyon inspirálónak tartottam a hangzását és a játékát is. Aztán amikor Faragó Judy István első három szólólemezét készítettük és meglátta a hangszert, azonnal kipróbálta és attól kezdve nagyon sokszor használta a felvételek során. Végül még egy adalék a történethez… volt szerencsém ismerni Zoller Attilát is, mert amikor a Generálban játszottam, akkor mindig kerestük azoknak a jazz zenészeknek a társaságát, akik külföldről jöttek hozzánk koncertezni, s így amikor csak tehettem elmentem a koncertjeire. Azonnal feltűnt, hogy ő egy egész sorozat Framus gitárt használ, sőt gyakorlatilag más gitáron nem is nagyon játszik. Ő aztán igazán inspiráló személyiség volt, nagyon értett a hangszerekhez és elképesztően gitározott. Ezek elegendőek is voltak nekem ahhoz, hogy ettől kezdve jó barátságot ápoljak a márkával.

Mikor fordult élesre a helyzet közted és a Framus között?

Mint azt már említettem a szimpátia mindig is adott volt, de tovább nem fejlődött volna ez a történet, ha két évvel ezelőtt nem keres meg a Rock-Forth Kft. (a Framus gitárok hazai forgalmazója) tulajdonosa Orbán Tibor, és szakmai vezetője Lugossy László azzal, hogy próbáljunk meg egy endorseri együttműködést. Elsőre azt gondoltam, hogy nem is érdekel ez az egész, hiszen én egy zenész vagyok, és nem tudom, hogy történnek ezek az együttműködések. Fogalmam nem volt arról, hogy mit is jelent mindez a gyakorlatban, mit kapok, és mit kell érte teljesíteni. Mindez 2006 telén történt. Aztán telt-múlt az idő, és 2007 elején kezdett körvonalazódni, néhány hónappal később pedig bizonyossá is vált, hogy az LGT-vel is játszunk majd ebben az évben, s így nekem is összeállt, értelmet nyert az egész helyzet, végül sikerült is ezeket a történéseket összekötnünk és beérett egy igazán nagyszerű együttműködés, amit nagyon röviden így írnék le: Framus/LGT és Framus/Karácsony. Persze a tréfát félretéve, nagyon boldog vagyok, és nagyon nagy melegséggel tölti el a szívemet – és ezt nem a mundér becsületét védve mondom – hogy sikerült találkoznom egy ilyen nagylelkű társasággal, mint amilyen a Rock-Forth Kft. Mert ha jól ítélem meg a jelen kort és helyet, akkor kijelenthetem, hogy ilyen típusú kapcsolat nem igazán köttetik manapság, legalábbis én nem találkoztam, de mégy csak nem is hallottam hasonlóról sem. Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy magamtól nem is kerestem volna hasonló együttműködést senkivel, vagyis nyugodtan mondhatom, hogy a dolog nem rajtam múlott. Ezért is van az, hogy nem győzőm hangsúlyozni, Orbán Tibor és Lugossy László el nem múló érdemeit ebben a kérdésben, mert az ő nagyszerű hozzáállásuk nélkül talán nem is történt volna meg ez az egész. Soha, még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd valaki ekkora összeget képviselő együttműködést ajánl fel kifejezetten nekem, hogy jól értsd… az, hogy én és a munkásságom érdekelhet valakit ennyire, az különösen jól esik.

Mit jelent mindez a fizikális gyakorlatban?

Azt, hogy jelenleg nyolc Framus gitárom van, s ha még többet szeretnék, akkor ez is minden további nélkül megoldható lenne, de hidd el, hogy már így is a bőség zavarával küszködök. Jellemző egyébként a cég hozzáállására ezzel kapcsolatban, hogy „nyögdécseltem” egyet és azonnal megkaptam a 9.000 Eurós, gyönyörűséges kétnyakú csodát is, de az Akkerman féle, vagy a jazz, vagy a tizenkét húros gitárra is csak elegendő volt rámutatnom, s már az enyém is volt, szóval néha már szabályosan szégyelltem magam ennek a bőkezűségnek a láttán. Nehogy azt hidd, hogy a gitárokban ki merül az együttműködés, mert van basszusgitárom, megkaptam a 2x200w-os full-os stack-et két ládával, de van néhány kombó erősítőm és énekcuccom is, gyakorlatilag mindenem van és még attól is több. Az elmúlt húsz évben összesen nem volt ennyi cuccom. Tudod mi ez egy szóval?… Elképesztő! Aki ismeri valamennyire a Framus márkát, az tudhatja, hogy már a széria „cuccok” se olcsók, de nekem jelenleg szinte mindenből a csúcskategória van, tehát, ha belegondolsz ebbe, akkor tényleg nem lehet mást mondani csak azt, hogy elképesztő, nem is tudom, hogy lehet ezt megkösszönni. Arról nem beszélve, hogy ezek a hangszerek, és berendezések olyan magas minőséget képviselnek, amit szinte már meg sem lehet fogalmazni. Tudod, a beszélgetés elején mondtam, hogy a negyvennégy éves gitár is mennyire rendben van, még ma is. Ugyanezt képzeld el, de hatványozva, mert azóta eltelt négy évtized és ezek a hangszerek csak egyre jobbak, kifinomultabbak lettek, mindent, de mindent tudnak. A gyártásukat meghagyták fél-manufakturálisnak, Németországban készítenek mindent, és nem helyezték át keletre, mint azt a legtöbben manapság teszik. Óriási különbség az, amikor pontosan tudható, kis túlzással, névvel, címmel, telefonszámmal beazonosítható, hogy egy adott alkatrészt, vagy munkafolyamatot, melyik Német mesterember készített el, vagy hajtott végre ahhoz a tömeggyártáshoz képest, ami távol-keleten történik, és szintén kis túlzással húszpercenként le kell pottyannia egy gitárnak a szalagról, mert különben megvonják az aznapi rizsadagot. Nekem fontos ez a különbség, mert biztonságban érzem magam a garanciától, amit mindez jelent, no és nem szabad elfeledkezni arról a felszabadult érzésről, amit az hoz létre, hogy mindig, minden tökéletesen működik, és tökéletesen szólal meg. Minőség, minőség és újból minőség! Nagy különbség!

Gondolom, hogy egy ilyen „vérátömlesztés” nagy lökést képes adni egy alkotó zenésznek. Mennyire érzed mindezt inspirálónak, előre mutatónak?

Ó… kimondhatatlan Az összes hangszer tökéletes, úgy hogy közben mindegyik másként szólal meg, mindegyik mást és mást sugall. Másként kell hozzányúlni, játszani rajta, az intuíciók teljes tárháza ez, s közben mindig úgy érzem, hogy egytől-egyig igazodnak az én stílusomhoz, mintha mindegyiket nekem találták volna ki. Például sosem volt jó jazz-gitárom, ezért most annyira élvezem a létét, hogy szinte mindig ezen játszom, emiatt a hangszer miatt, a zenekarommal azonnal létre is hoztunk egy duó és egy trió felállást is, ami teljesen újszerű megközelítését tette lehetővé a dalaimnak. (Július 25.-én te is hallhatod majd a Gitármánia Táborban.) Olyan, mintha új ajtók, sőt még inkább új világok nyílnának meg az ember előtt… csodálatos érzés.

Ez jelentheti azt is, hogy esetleg nemsokára új James lemezzel találkozhatunk?

Sajnos ez a mai világban nem törvényszerű, bár logikus lenne, mert folyamatosan írok új dalokat, mindig is írtam. Mindenki előtt ismertek a jelenlegi kiadványpiacon uralkodó nehéz, sokszor katasztrofális körülmények. Nem is az adott anyag elkészítése és annak költségei azok, amik visszatartják az embert attól, hogy belevágjon egy lemez elkészítésébe, hanem az, hogyha nincs megfelelően képviselve egy kiadó által a kiadvány, akkor igazából a megjelenésnek sincs értelme. Nyilván sokan vannak a zenészek közt, akik a saját kezükbe vették a kiadást és szerzői kiadásban eredményesen tudtak megjelenni. Azonban ehhez olyan beállítottságúnak kell lenni, hogy az ember képes legyen egy ilyen irányú munkát, nagyon komoly munkát is felvállalni. Én egyszerűen nem vagyok képes ezt vállalni, nem is értek hozzá, és nem is akarok ezzel foglalkozni. Tehát csak akkor tudom elképzelni, hogy egy új anyag – klasszikus értelemben – megjelenjen, ha találnék egy olyan kiadót, aki ezt felvállalná, és jelenleg ezt nem látom reálisnak.

Természetesen ettől még ugyanúgy dolgozom, koncertezek a Karácsony János és Barátai formációval, és a tanítványaimból alakult, fiatal zenekarral is, bízom benne, hogy az LGT-vel is tudunk még néhány emlékezetes bulit játszani, természetesen részt veszek, az idén először megrendezésre kerülő Magyar Dal Napja nevű rendezvényen is, szóval nincs megállás.

Nagyon szeretem és nagyon sokat jelent nekem az is, hogy fiatal embereket taníthatok. Azóta sokkal összeszedettebb lettem, újra fókuszálnom kellett az ismereteimet, hiszen óriási felelősség gyerekeket tanítani, ugyanakkor pedig végtelenül felemelő is. Látni azt, ahogy napról-napra fejlődnek, ahogy szárnyra kap a tehetségük, tudnod kell, hogy nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy elkezdjek tanítani, de ma már el sem tudnám képzelni az életemet a tanítványaim nélkül.

Igazán nagyszerű élmény volt James-szel beszélgetni, (mint mindig) ismét nagy örömmel és tisztelettel hallgattam lelkes szavait, amelyből nagyon nehéz volt kiválasztanom ezt a kétoldalnyi anyagot, hiszen négyszer ilyen terjedelemben is lehetett volna tartalmas és olvasmányos írást készíteni mindarról, ami köztünk szóba került.


A lehetőséget barátsággal megköszönve: Andrásik Remo