Populáris kulturális

  
  Az a baj, hogy ez a kicsit idióta cím, akarva-akaratlanul magában hordozza önnön idiotizmusát. A másik probléma, hogy azonnal belekeveredett az „izmus”, pedig az „izmusokat” jobb elkerülni, még ha éppoly’ nehéz is. Nem hangozhat jól ez a cím, már csak azért sem, mert a „tudomány mai állása szerint” a popularitás akár a kultúra ellentéteként is felfogható. Bár egyes művészeket a popkultúra képviselőiként emlegetnek, a popkultúra kifejezés sejteti, hogy ez valami más, nem egyenértékű az ún. magas-kultúrával.
Kulturáltnak lenni egyfajta kiváltságos lehetőség, vagy állapot, a kultúra nem lehet mindenkié, hiszen azt hogy ki kulturált, azok döntik el, akik eleve kulturáltnak tartják magukat. Leszögezem, a kultúra az ember sajátja, talán nem is létezhet nélküle, de valamely kultúrát egy másik fölé helyezni ostobaság. Vajon mihez kezdene egy nemzetközi jogász doktori címével, azzal a rengeteg, fejébe gyömöszölt jogszabállyal, viselkedési normáival, három megtanult európai nyelvével, irodalmunk hallhatatlan szerzőinek műveivel, az opera nagyjainak néhány dallamfoszlányával a fejében akkor, amikor repülője lezuhan az Amazonas menti esőerdők valamelyikében, s egyetlen túlélőként először lát meg „kipingált”, fúvócsöves bennszülötteket, és fogalma nincs mi történik akkor, ha a bal kezével int.
- Ez most itt a barátság jele, vagy éppen az anyjukat szidom?
Vajon ebben a környezetben ki számít kulturáltnak? Dr. Nemzetközi Jogász, vagy a „Vadak”?

Más.
Ha van komolyzene, logikus, hogy van komolytalan is. Akkor viszont minden ami nem komoly, az komolytalan. Ha a komolyzene a művészileg értékes produktum, az összes többi kevésbé értékes.
Az bizonyos, hogy a mi kultúránkban a komolyzene (vagy klasszikus zene) a zenék „legje”.
Általában ami ezen a kategórián kívül esik, az alacsonyabb rendű. Legalább is a zenetudósokat hallgatva ez a vélemény alakulhat ki az emberben.

A XX. Század második felében felszínre tört zenei irányzatok megváltoztatták a világot. Legalább is annak jelentős részét. Az ipari fejlődés lehetővé tette, hogy adott pillanatban ugyanazt a történést emberek milliói érzékeljék akár a televíziókészülékük előtt ülve, vagy a rádiót hallgatva. Rövidesen lehetőség nyílott arra, hogy a zenét megvásároljuk, akár egy cipőt, vagy egy varrógépet. Szinte percek alatt új iparág született, a zeneipar. Olyasmi vette kezdetét, mint manapság a világhálón, a különböző tartalom megosztó portálokon. Tulajdonképpen lelkes amatőrök bontogatták szárnyaikat több-kevesebb zenei tudással és sikerrel, ám annál nagyobb egóval és becsvággyal. A hallgatókban pedig nagyon hamar kialakult az együvé tartozás élménye, hiszen számukra is érthető módon fogalmazódtak meg olyan életérzések, gondolatok, amelyek őket magukat is foglalkoztatták. Megszületett korunk népzenéje, a könnyűzene. Nem emelt éteri magasságokba, nem akart örökérvényű lenni. A pillanatot ragadta meg, megosztotta a terheket, azt üzente, hogy egy cipőben járunk. Hangosan lehetett örülni a szerelemnek, kikiabálni a fájdalmat.

A zene nagyon hamar a mindennapok része lett, sőt az élet részévé vált, idolok születtek, rajongásig imádott sztárok.

 Aztán valami megváltozott. A nyugati félteke vált egyre kevésbé érthetővé és élhetővé és talán a könnyűzene reagált a leggyorsabban a  művészetek közül. Megjelentek a lázadó előadók, a dühösek, az elégedetlenek, akiket nem lehetett elhallgattatni, megfélemlíteni, megvenni, kijátszani, eltéríteni. Egyszer csak tömegek jelentek meg egy-egy koncerten, fesztiválon, ahol tulajdonképpen csöndesen tüntettek valami ellen, vagy éppen valami mellett és fennen hirdették a szabadságot, a saját szabadságukat és a mások szabadságát. A zene mellett megjelent egy újfajta költőiség, ami nem ismert határokat, gazdasági és politikai különbségeket, hiszen arról szólt, amit mindenki érez függetlenül attól hol, és hogyan él. Az újdonságot igazából az jelentette, hogy mindez olyan zenei közegben fogalmazódott meg, amely olyan volt mint a szél. Bárki érezhette, élvezhette, de senki nem befolyásolhatta, nem állíthatta meg. Az önkifejezésnek olyan formája született meg, ami által bárki szólhatott és bárki meghallgathatta. A természetes fejlődés következményeként pedig  a könnyűzene kifejezés lassan kezdte értelmét veszteni. Újabb és újabb műfajok jelentek meg, a lelkes amatőrök mellett feltűntek az ízig-vérig zenészek, a kísérletezők, a korlátokat átlépők, a (megint csak) másképp gondolkodók. Létrejöttek speciális irányzatok, amelyek tovább burjánzottak, bárki megtalálhatta a neki tetszőt úgy az alkotók, mint a hallgatók közül. Elkülönült a jazz, a pop és a rock.

Talán a jazz közelítette meg legjobban a klasszikus zenét strukturáltságában, szakmai igényességével, a zenészek felkészültségével és azzal, hogy értő füleket kívánt.

A pop lett a könnyűzene bulvárja, a könnyedség, a szórakoztatás letéteményese, a hét nyolcadik napjának megteremtője, a „sehol vagyok semmikor” érzés megalkotója.

A rock hordozta a terheket, emelte fel a kicsiket, szapulta az indokolatlanul nagyokat,  harcolt a harc ellen, virágot tett a béke sírjára és észrevette azokat, akiket senki sem vesz észre. És még egy nagyon fontos dolgot tett. Felfedezte az elektromos gitárt!

A gitár akár egy ecset, amely fest szelíd lankát, zöldellő rétet, de ha kell, haragos vizet, viharos szelet, vagy baljós felleget. Bármi elmondható általa.  Ugyanakkor folyamatosan változik, mindig új utakat keres és egyre több emberhez jut el. A legkelendőbb, legdivatosabb hangszer évtizedek óta és úgy tűnik semmit sem veszít nimbuszából.

Annak a könnyűzenének a fegyvere, amely nem a művészet része!

Vajon van-e mégy egy olyan szelete a kultúrának, amely ilyen elsöprő erővel, elképesztő energiákat mozgósítva
mozdít meg milliókat egy-egy ügy érdekében.?  Kinek, minek sikerült beleordítania ennyi ember fülébe, hogy használjon gumit? Vicces? Nem, nem az! Amit senki sem tudott helyesen és természetesen megfogalmazni, azt néhány öregedő,  hosszúhajú  rocksztár  egyszerűen, kereken kimondta, miközben szavaikat szinte a világ összes televízió és rádiótársasága élőben közvetítette a Freddie Mercury emlékkoncert alkalmával.

Most már mindenki tart a globális felmelegedéstől, az üvegházhatástól, a tengerszint emelkedéstől. De talán egy politikus, egy jogtudós, vagy egy világhírű hegedűművész hívta fel a figyelmet az Amazonas-őserdők pusztulására és annak következményeire? Nem! Sting, egy hajdanvolt punk zenekar basszusgitárosa.
 
A „könnyűzene” már  nem is csak zene.

Mégsem tartják számon, nálunk például nem is tanítják. Pedig a legtöbben ezt művelik és ezt hallgatják.
Mégis mostohagyermekként kezelik, kicsit le is nézik. Persze nem is nagyon értik. Ez egy másik szakma.
Nehéz lenne megtanulni. Pedig olyan egyszerű, hiszen populáris.

Fityu