XV. Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor

Az idén volt tizenöt éves a Gitártábor. Jómagam a tizedik tábornál csatlakoztam ehhez a nagyszerű eseményhez. Akkor épp mi, táborlakók köszöntöttük a szervezőket, tortával s egy kis emlékkönyvvel, amibe mindenki beleírta, hogy miért fontos számára a tábor, vagy csak jókívánságokkal halmozta el az egész csapatot. Sajnos idén ez teljesen másképp történt… csak a tanárok/szervezők köszöntötték egymást és minket. Valahogy kellemetlenül is éreztem magam, hogy nekünk ez miért nem jutott eszünkbe. Igaz, a tizedik és tizenegyedik táborban még csak 150-180 fős volt a tábor, és valahogy azokban az időkben családiasabb, közvetlenebb volt minden. Persze azóta megváltozott a táborlakók összetétele is, egyre több az olyan fiatal, akiket már nem ugyanaz a lelkesedés fűt, mint mondjuk az én korosztályomat. Úgy tűnik, mintha egyre kevesebben lennének köztük olyan elszánt zeneimádók, akikkel régebben megtelt ez a tábor, persze nem mernék általánosítani, hiszen most is nagyon sok lelkes, tudásra vágyó arcot láttam, s az is lehet, hogy még többen is voltak, mint régen, csak a résztvevők magas száma miatt, tűnik úgy, hogy többen lettek köztük a bulizók. Most megpróbálok egy összefoglalást írni, nem csak a tizenötödik táborról, hanem arról az egészről, amit nekem az itt eltöltött öt év adott és jelent ma is. Talán épp az első táborom alkalmával tanultam, hogy a zenésznek mindig nyitott szemmel és szívvel kell járnia a világban, ezért az összefoglalómban ezt tekintem útmutatónak.

Mivel mindig mindent elolvasok, amit bárki a táborról ír, vagy írt valaha, ezért fogok idézni mások írásaiból is, amit most rögtön a számomra legmeghatározóbbal kezdek.
„Alapvetően kétféle ember létezik: aki volt már a Gitártáborban, és aki nem. Akik voltak, azok általában boldogabbak. Meg ügyesebbek és okosabbak is. És aki elég okos, az a következő Gitártáborban is ott lesz. Bunda Attila (Fütyi) 2004.”

Így vágtam neki magam is a 2008-as tábornak, ahol az első itt töltött éveimhez képest, szinte minden évben találkoztam egy-egy új szervezővel, új tanárokkal és híres zenészekkel. Nekem nagyon fontos az első benyomás, az hogy kivel találkozom először egy idegen helyen. Régebben mindig Detti és Remo várt minket, akik egyszerűen olyanok voltak, mintha apa és anya várt volna. Látszott rajtuk, hogy szeretnek minket, de az is, hogyha kell, bármikor a szobába zavarnak, hogy átgondoljuk a tetteinket. Kb. három éve Linda és Héda vár minket, akik nagyon kedvesek mindenkivel, iszonyú közvetlenek, olyanok, mintha már száz éve ismernénk egymást, pedig legtöbbünket akkor látják először. Nagyon fontos, hogy mindketten zenészek (asszem). Linda énekes, Héda pedig ha jól tudom basszusgitározik. Ez azért fontos, mert ők is tudják, hogy mit érzünk, mire gondolunk és emiatt a megérkezésnél már azt érezhetjük, hogy igen… jó helyen járunk.

A következő lépés a helyszín, amivel az ember szembesül (Szolnok-Tiszaliget), ez egy nagyon öreg tábor, ami szerintem igen sok mindent megélt már, de nehezen tudnék elképzelni alkalmasabb területet a Gitártáborhoz. Vannak koncerttermek, ahova egyszerre sokan beférünk, és legalább 8-10 kisebb terem, ahol az egyes órák megtarthatók és a zenekarok próbalehetőségeit is ki lehet elégíteni. Valamint évente változó számú stúdió is működik, a kétszobás lakóházak süketszoba+feljátszó-vá történő átalakításával.

Majd elérkezik a megnyitó, ahol Remo nagyon komolyan elmondja a legfontosabb tudnivalókat a tábor menetéről, a rendről és az emberi viselkedés legalapvetőbb szabályairól. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy mindig látszik rajta, hogy nem viccel, amikor mindenkit megkér arra, hogy emberként éljünk és viselkedjünk, és ne csak a táborban. (De nem akarom lelőni a poént)

Majd kezdetét veszi egy nem akármilyen hét: „Zene, eső, rockszag. 280 résztvevő, 50 tanár, szervező és kiállító, 5 nap eső, 7 nap sár, 1042 hang, kb. ugyanennyi korty, és némi roston sütés. Ennek megfelelően remek hangulatú hetünk volt, ezt bátran állíthatom. Nevezhetném zenészfesztiválnak is, hiszen egy hét alatt, napi két koncert, zenekari órák, hangszeres kurzusok és bemutatók kerültek megrendezésre a szolnok-tiszaligeti táborban. Ez a mi Szigetünk már 15 éve. A hangszeres-hangtechnikai szakma résztvevői, az esetleges szakmai ellentéteket és konkurenciaharcot félretéve jelentek meg itt személyesen, valamint hoznak le több-kevesebb (inkább több) felszerelést, ezzel téve lehetővé az aktív muzsikálást 7 próbahelyen, 2 színpadon, 3 stúdióban. Hajdu Zoli
KORG.hu ZóNA 2008.”

Persze ez így nagyon frappáns megfogalmazása egy hét történéseinek, de szerintem ezt nem lehet leírni szavakkal, hiszen az a kis programfüzet is nyolcoldalas, amit mindenki kapott az érkezéskor, és néha megfigyeltem, amikor Remoék is a fejüket vakargatva hajoltak a program fölé azzal, hogy na akkor hogy is van ez…? Ezt a részét igazából nem is szeretném leírni, hiszen a programokat bárki megnézheti a neten. A lényeg talán annyi, hogy minden hangszeres számára van kezdő, haladó óra, és a közös játék elsajátítására zenekari óra. A hangszeres órák után pedig éneket, hangtechnikát, hangszerismeretet, házi-stúdiózást, és életformát lehet tanulni. Utóbbit sokszorosan is, mivel vannak olyan szervezett és szervezetlen beszélgetések, ahol a zenészség, a boldogulás és az életérzés a fő téma. Kanyarodjunk vissza az órákhoz. Mivel jómagam gitárosként voltam, és vagyok jelen a táborban, az első időkben Remo kezdő és haladó óráira jártam, aztán a tizenharmadik tábortól kezdve Lukács Peta vette át a haladó órákat, és azokat látogattam. Mindketten elképesztő tudású zenészek, nagyon, nagyon sokat tanultam az óráikból, de talán még ennél is elképesztőbb rendes arcok, és mikor őket láttam tanítani, akkor először éreztem úgy, hogy tényleg figyelnek rám, nem úgy, ahogy a suliban a tanárok, hanem tényleg érdekli őket, hogy mire is jutunk mi tanulók az anyaggal. Nem vagyok még túl idős, de azt levágtam, hogy az összes tanár, vagy szervező mindig egymásra is nagyon figyel, pont úgy, mint ránk. Az esti beszélgetésekből, vagy Remo beszédeiből (amikkel a tábor közben igyekszik minket rendbe tenni) kiderült, hogy a tanárok/szervezők igazából egy nagy baráti társaság, akik az év egyéb napjain is együtt vannak, segítik egymást mindenben. Nem tudnám megmondani azoknak a tanároknak a nevét, akik a dobos barátomat a suliban tanítják, pedig egy suliba járunk, csak ő egy évvel alattam, de azt tudom, hogy a táborban Fekete Szilárd és Borlai Gergő a tanára. Azt is tudom, hogy Remo, Szilárd és Hudák Attila (aki a bassgitárosokat tanítja) valamikor együtt zenéltek. És azt is, hogy Zita, Csuby, Karesz, Ákos és Gabesz, milyen órákat tart a táborban, és nem csak azt, hogy ének, meg billentyű, meg ilyenek, hanem tudom, hogy miről beszéltek, jó volt az aznapi óra, vagy esetleg milyen érdekes téma jött szóba, hiszen esténként a szobatársak is beszélgetnek. De tudom azt is, hogy Toma és Túró, vagy Megyeri Laci (hangmérnökök) nélkül nincs is produkció, mert ők pont úgy kellenek ahhoz, hogy minden rendben menjen a színpadon, mint a zenészek. Nem hagyhatom ki az idei évben először állandó tanárként megjelenő Szappanos Gyurit, vagy a midig vidám Hajdu Zolit sem, akikről kevesebbet tudok ugyan, de talán majd jövőre őket is jobban megismerem (bocs, ha valakit mégis kihagytam volna).

Nyilván ezért volt mindig óriási élmény látni a feledhetetlen Reed Only-t is a színpadon, amihez foghatót csak az idei tanárok koncertje volt képes számomra nyújtani, mert ezeken a koncerteken látszik, hogy itt a barátok zenélnek szeretetből és érzésből. Nagyon megható volt a koncert előtt, ahogy mindenki meggyújtott egy szál gyertyát és a tortába szúrta, Remo pedig a végén elfújta, majd következett a dal, amit titokban írt a barátainak és egyedül játszott el, miközben a korábbi táborok képeit és az együtt töltött pillanatokat vetítették a háttérben. Eddig is éreztem, hogy valami ilyesmire vágyok én is, de most már tudom, hogy szeretnék egy ehhez fogható baráti kör tagja lenni. Azt is meg tudom mondani, hogy miért… mert életemben sehol nem bántak még ilyen korrekt módon velem, mint itt ahol végre én is embernek érezhettem magam, nemcsak egy hosszú hajú hülyegyerek voltam, aki állandóan gitározik meg ordibál. És rájöttem az eltelt öt évben, hogy csak azok tudják emberszámba venni a másikat, akik maguk is nagybetűs EMBEREK. Szeretném azt hinni, hogy mindent a lehető legjobban értek, amit ezektől az emberektől tanultam, hogy a tábor a szeretetről, az önzetlenségről, a barátságról és a zenéről együtt szól. (Ebbe nem merek jobban belemenni, mert szerintem ezt Remo már rég megírta, bárki elolvashatja, hiszen ez is fenn van a neten: www.instrumentweb.hu Gondolatok a Gitármánia Táborról címmel). Éppen ezért számomra ezek az emberek igazi példaképek, olyanok, akikre tényleg fel lehet és fel is tudok nézni.

Nem vagyok valami nagy író és lehet, hogy sok dolog kimaradt ebből a fogalmazásból, de ezek után már csak azt tudom mondani, hogy mindörökké Gitártábor

Tasi Ádám
Táborlakó

2008. augusztus 14.